Mosatlan szavak

Mosatlan szavakat görgetek,
jókedvvel, vagy szomorún biztatón,
lelkem piros almái férgesek,
és szétzúztam minden búcsúszót,
de valami mindig kimaradt,
mennék, de valaki mindig marasztal,
és jókedvből nem jut, egy falat,
szobába zárt egyedüllét vigasztal.
Mosatlan szavak egybe kövülnek,
indulás hát, tarka lélekkel, -
égetett szavak körém gyönyörülnek
felségvizeket vigyázó sereggel.
Sötét verseket tisztára festeni,
ahogy a gondolat tüdőmben kering
fodrozik, de nem történt semmi,
érezzük, hogy az architektúra legyint,
Meghalok, de élek a szavakban,
csillagok ragyogják bennem mi érték,
legyen az tiszta vagy mosatlan,
építem magam, de kiabálva hallgatnék.

friss lehelet.

Szellemföldem

Sziklás szellemföldem felett,
dögkeselyűk hadcsapata les,
métereket futok a cél fele,
és borzolt tekintetem üveges.
Talán száz tégelyt tartalmaz,
amit az idő nap, mint nap emészt,
lent az utcaporból tekintem meg,
a délibábos, tömör sziklarést.
Fehér köd lüktet a torkomon,
gyér jelzők, abszurd melléknevek
vöröslenek a rossz levegőben,
mint gyapottal tömött szíverek.
Széljárta, üres fuvallat közelít,
elcsitul, erősödik a vonulás zaja,
százszor újra kezdem, estétől hajnalig,
ha elröppen a dögkeselyűk hada.
Kopár szellemföldön ami végbemegy,
arcunkon bizalmas fény röpköd,
métereket futok a cél fele,
hogy legyek nagykövet, vagy ügynököd.

Homlokránc

Törpe csend lehetne végre,
mint rozsdás szög a falakon,
három színt festek az égre,
ijedt homlokránc az asztalon.
Ezüstből kiálló szent idomok,
vagy bennem felhők, ligetek,
szavakban ujjlenyomatok,
gondolattá formált kezek,
génekben gyötrelem és kóc,
kiégett árva cédrusok,
vagyok, mint színpadi bohóc,
lusta csorda és hídromok,
keskeny homlokráncon evezve,
szikkadt szellemföldem fölött
verejték magvait összegyűjtve,
száraz csont-bogáncsok között,
szemed zárt homlok ablakában
kozmikus ráncok tévelyegnek,
tiszta beszéd a homályban
vörös lámpásokkal vetekszenek...

Magóg fiai

Bús Ady versek a mámor csiholója,
gőgös bohém vágyban könyököl,
fényes márvány-kripták repedeznek,
és elszabadul a szívhang, az ököl.
Színes pókhálók, kriptafüggönyök,
egymásra omlott rideg szavak,
az undok halál fogsora vicsorog és
szürke kövén virul száz rózsapatak.
Magóg fiaival kábultan verekszem,
riadt billentyűzet őrzi ábrázatom,
halotti áhítattal mindig előveszem,
amit formál, mély döbbenetes dalom...
Szelíd fuvallat száll a kripták alatt,
kevésnek jut édes babér a Földön,
Magóg kriptába süllyesztem magam,
de bohém paripáját szívemben őrzöm.
A sötét kripta derűs emlékeket érez
kacér csillagok szépen virrasztanak,
ahogy Magóg fiai dermedt szíve vérez
bohém éjszakában összeroppantanak.

Ady emlékére.

Ma este

Látom, mint csapdába esett szél,
függönyt cibálja, és őrülten beszél,
és sivár részvét nyers szavakkal
összedőlt nyirkos dohos falakkal.
Február közepén, kemény időben
hisztériásan keresem a nőt, a nőben,
lelkemben kitört száz felejtett arc,
fölperzselhet téged békétlen kudarc...
Emberek jöttek mentek életemben,
füst száll föl sötét emlékezetemben,
fájó pillantás, mely nem tér vissza,
magasban fényesség zuhanó szikla...
Mélyről indultam, messze kell mennem,
értsetek meg, szabadnak kell lennem...
Terhek között nyugalomra vágyok,
ma este, nektek mindent megbocsátok...

Újszerű beszédem

Rendezem magam, ki rátok figyel
fehér vérem a napba szivárog
hús arcom rokon a semmivel
gazdátlan szerep, amit vállalok

csontjaim közt fekszik valaki
nem látják arcom, akik keresnek
még nem érdemes érte lelkesedni
tudhatod, elröpülnek mind a szebbek...

Az üvegen túl látható vagyok
miért baj, ha ősz vagy roskatag?
de a versek még ártalmatlanok
mégis falánkul gerincembe harap

szivárvány görbület az ablakon
tüdőmbe ömlik, versre inspirál
költői gyanakvással nézem vakon
hogy itt maradásra szólított a táj...

Nem lehet mindig újszerű beszédem
pedig pikánsan gőgösen oktat
mosolygó eszméimet, ha megfogadnátok
végképp megjavulna ez a század!